A Világhálón tallózgatva olvasom:

„...a Stop Avatar Movie aktivistái úgy érzik, hogy James Cameron sci-fije, az Avatar túlságosan is diszkriminatív. A filmben nincsenek meleg katonák és a természettel harmóniában élő na’viknál sem látni olyan figurákat, akik az azonos nemet kedvelik. Úgy gondolják, hogy Neytiriből ideális leszbikus karakter lehetett volna. Az aktivisták az elmúlt időszakban többször is tiltakoztak, jövőbeli terveik között pedig az is szerepel, hogy bojkottálni fogják az Oscar-díjátadót és az Avatar DVD premierrel kapcsolatos sajtóeseményeket is.” [forrás]

„Az új trilógiában már mindenféle náció képviseltette magát, és erős női karakter is akadt (Amidala hercegnő), mégis komoly kritika érte George Lucasékat. Két kisebbség is tiltakozott: egyes zsidó szervezetek szerint a mindenféle gépalkatrészekkel üzletelő, szerencséjét a kockára bízó ócskás, Watto A baljós árnyakból túlzottan hasonlított arra, ahogyan népüket sematikusan-gunyorosan ábrázolni szokták. Jar-Jar Binksre pedig a komplett Star Wars-rajongótábor mellett a spanyol ajkú amerikaiak külön is kiakadtak, mondván: az együgyű szereplő Puerto Ricó-i akcentussal beszél. A hetedik rész, Az ébredő Erő forgatása előtt is erős volt az aktivisták hangja: ismét erős női karaktert akartak (mint kiderült, Rey személyében megkapták), egy afroamerikai karakter pedig már főszereplő lett (Finn a neve). Sőt, március óta már LMBT-személy is van a Star Wars-kánonban, miután az egyik könyvbe beleírtak egy meleg szereplőt... Miért kell az alkotói szabadságot megerőszakolni, belekényszerítve a filmeseket abba, hogy a történeteiket aszerint csűrjék-csavarják, hogy mit szeretnének az egyes kisebbségek? Mert kétség ne férjen hozzá: a hangos kritika, a társadalmi elvárásnak álcázott aktivizmus hatással van a filmkészítőkre is, akik afféle öncenzúrát gyakorolnak, és akarva-akaratlanul úgy kanyarítják a sztorijaikat, hogy azok minél kevésbé legyenek támadhatók.” [forrás]

Szerinted ez vicces, Olvasó? Szerintem nem az. Ha szélbalos vagy neonáci szervezetek zsarolnák, erőltetnék rá az akaratukat a filmkészítőkre, azt mókásnak találnád? Miben különbözik ez a szisztéma, mármint, hogy kisebbségi jogvédők írják az írók helyett a történeteket, a sztálinista zsdanovi szocreáltól, a szocialista realizmus sematizmusától, ahol pártideológusok írták elő, hogy milyen külső és belső tulajdonságokkal rendelkezhetnek és milyenekkel nem, hogyan nézhetnek ki és hogyan nem, mit tehetnek és mit nem, hogyan gondolkodhatnak és hogyan nem az irodalmi művek, képzőművészeti alkotások, filmek stb. alakjai, karakterei?

1986. október 22-én egy barátommal Budapesten jártunk. Oda udvarolt, végigjártuk az antikváriumokat, jól bevásároltunk, majd meglátogattuk a lyányt.

Vonattal utaztunk, késő éjszaka értünk haza. A vasútállomástól nem messze lévő étterem előtt két – ha jól láttuk – cigánycsapat verekedett. Rendőrnek nyoma sem volt sehol. Mindkét kezünkben két-két nájlonzacskónyi (szatyornyi) könyvvel caplattunk a hideg, szemerkélő esőben.

Az étteremtől egy-két száz méterre egy kapualjból előlépett egy csoport rendőr és vápos és igazoltattak bennünket, fölírták az adatainkat.

Mentünk tovább, siettünk, mert fáradtak voltunk és fáztunk. De alig mehettünk húsz métert, amikor hirtelen elénk fordult egy piros Lada, kicsapódott az ajtaja és egyenruhás és civil rendőrök ugráltak ki belőle. Kiabáltak, hogy „Álljanak meg azonnal!", meg efféléket.

Egy fiatal civil ruhás (gondolom tiszt) először elég durván kérdezgetni, utasítgatni kezdett bennünket, a nájlonzacskók (szatyrok) tartalmát, ott, az esőben, kipakoltatta velünk, valamennyi könyv szerzőjét, címét fölírta. Ilyen kérdései voltak, hogy: „Mi az, hogy báró Kemény Zsigmond? Miért báró báró Kemény Zsigmond?”, „Ki az a Marschal McLuhan?”, effélék.

Az eső esett, mi is áztunk, a tiszt is ázott, a többi rendőr is ázott, a könyvek is áztak, de a leltározás csak folytatódott. Én szívélyesen válaszolgattam a kérdésekre, szóba került ott a kommunikációelmélettől a posztimpresszionizmusig sok minden – a tiszt jegyzetelt –, de barátom már kezdte elveszíteni az úri modorát. A „Miért olvas Lenint?” – kérdésre – kétségtelenül volt nála egy Lenin-kötet is; csak úgy harcolhatunk valami ellen, ha ismerjük, mondogatta gyakran –, (már) „Miért? Be van tiltvá?”-val válaszolt.

Nekem úgy tűnt, hogy a tiszt menet közben rájött, hogy csúnyán hülyét csinált magából és már csak arra játszik, hogy hogyan tudna jól kijönni a szituációból; akár úgy, hogy provokál és egy rossz válasznál, reakciónál lefogat minket, akár úgy, hogy, tekintélyét megőrizve, elenged. Maradtam hát a szívélyes, de tárgyszerű hangnemnél, válaszolgattam a baromabbnál baromabb kérdéseire, barátomnak pedig megfogtam a karját, hogy jelezzem „Hagyja a francba az egészet!”.

Végül már annyira abszurd volt a helyzet, hogy a tiszt kimenekült belőle; hirtelen udvariasan elbúcsúzott, megígérte, hogy feltétlenül olvassa majd Marschal McLuhan műveit, beszállt az autóba, társai követték, és elhajtottak.

Ám alig haladtunk pár száz métert, hirtelen egy mellékutcából újból ránk kiáltottak, megállítottak és zseblámpákkal a szemünkbe világítva újabb csapat rendőr kocogott elő, a változatosság kedvéért kutyákkal.

Ezek már határozottan durván viselkedtek: a zseblámpákkal folyamatosan az arcunkba világítottak, elvakítottak, a kutyákat egészen közel engedték hozzánk, hagyták, hogy a szerencsétlen, lihegő jószágok fejükkel, testükkel nekünk nyomuljanak, „Nem kérdeztem!”, „Mikor járt le ez az igazolvány?!”, körülbelül ez volt a hangnem. Végül csak sikerült harmadszor is felvenni az adatainkat és továbbmentünk.

Másnap, ahogy felkeltem és kinéztem az ablakon, egy rendőrautót láttam a házunk előtt állni, ami ott is maradt egészen késő délutánig.

– Mindenki elutazik. A hosszú hétvégén mindenki elutazik. A nővéremék is elutaznak – mondta a feleségem vádló hangsúllyal.

– Aha. Arthur Rimbaud is elutazik – válaszoltam. [Kattints ide!]