2008 augusztusában blogbejegyzést írtam Alekszandr Szolzsenyicin Hogyan mentsük meg Oroszországot? című munkájáról. Legalább három jó okom van – ha már egyszer eszembe jutott –, hogy ide idézzem azt az akkori szöveget:

1) amikor 2007 környékén elkezdünk blogolni (többen, privát és kollektív blogban is) témáink olyannyira non-mainstream-ek és non-pc-k voltak, hogy nem csak értetlenség és érdektelenség fogadta azokat, de figyelmeztető, fenyegető emileket is kaptunk jó néhányat, sőt, elrettentő példaként (olykor egyenesen náczifásisztáként) ki is lettünk szerkesztve (azokra a) bizonyos portálokra; mára akkori témáink a legmainstreamebb mainstreamek lettek, a fősodratú sajtó mással sincs tele, csak ezekkel; mégsincs sem okom, sem kedvem sem az önelégültségre, sem az elégedettségre;

2) 1990-ben, a szocializmus, a kommenista bazár bezártakor, ha nem is hittük, de azért bíztunk benne, hogy a legnehezén már túl vagyunk, a kommunizmusnál gyilkosabb és nyomasztóbb totalitarizmus már nem köszönt ránk (legalább a mi életünkben) és, lám, csalatkoznunk kellett; a globalizmus és járulékos, illetve társult ideológiái (közöttük a kultúrmarxizmus, az önvesztettek kommunizmusa) olyan brutális erővel támadnak és rombolnak, olyan totalitásra törnek, amihez képest a kommancsok és a náczik „új egei és új földjei”, véres terrorista diktatúrái, csak vásott kamaszok éretlen, esetlen vagánykodásai voltak;

3) Szolzsenyicin műveinek esztétikai értékén lehet vitatkozni, ám jelentőségükön és fontosságukon aligha; amit Szolzsenyicin a személy és a hatalom viszonyáról, a totalitarizmusok, az ideológiák és általában is az ember természetéről elmond, ma sem, egy szemernyivel sem kevésbé helytállóak és időszerűek, mint bármikor korábban voltak; nagyon nincs az rendjén, hogy amíg a hidegháború, a kétpólusi világrend idején a szolzsenyicini „megvesztegethetetlen igazságkeresés” politikai (kulturális-kommunikációs) fegyver lehetett a Nyugat kezében a Szovjetunió, a Gonosz Birodalma elleni harcban, addig Alekszandr Iszajevics nagy művész és nagy gondolkodó volt (Nobel-díjas író), ám amint politikailag „okát veszti” és önmagunkra nézve is értelmezhetővé-értelmezendővé lesz műve, akkor már egyre érdektelenebbé, egyre kínosabbá, mára pedig egyenesen „politikailag nem korrektté” válik.

Nos, 2008 augusztusában írtam:

Szolzsenyicin: „Hogyan mentsük meg…?”

Szolzsenyicin 1990-ben egy hosszabb dolgozatban, melynek a Hogyan mentsük meg Oroszországot? címet adta, megpróbálta összefoglalni, milyen állapotokat hagy maga után a – szerinte szükségképpen és rövidesen összeomló – Szovjet Birodalom és melyek lesznek azok a legfontosabb szempontok és feladatok, amelyek alapos és átgondolt figyelembevétele és kezelése nélkül a „kommunizmus összeroskadó betonépítménye” szétlapíthatja az orosz nemzetet.

A Hogyan mentsük meg…? első, Közeljövő című fejezete az oroszság a tradícióhoz és a modernitáshoz való viszonyát vizsgálja és az ebből kikövetkeztethető-levezethető válságkezelési módokat a birodalmiság, a nemzetiségi kérdés, a földkérdés, a gazdaság, a vidék, a család, az oktatás és az államrend vonatkozásában. A második, Tovább előre című pedig a demokrácia, az államforma, a népképviselet, a politikai pártok, a választási rendszer, a helyi és központi hatalom kérdéseit tárgyalja úgy általános, mint sajátosan orosz aspektusból.

Miközben olvassuk (újraolvassuk) ezt a munkát, amely már 1991-ben megjelent magyarul (Magvető Kk., Bp., 1991.), mondatról mondatra szembesülhetünk azokkal az alapkérdésekkel, amelyek átgondolatlansága, megtárgyalatlansága mai tragikus állapotainkat előidézte. Szolzsenyicin világosan lát és láttat: pontosan felismeri és megmutatja a diktatúrából a demokráciába való átmenet buktatóit és csapdáit és ezek elkerülésének módjait; megfogalmazza a kulcskérdéseket és dialógust sürget.

Nézzük csak:

„Az adott nép számára kell – földrajzi helyzetét, megélt történelmét, hagyományait, lelkületét szem előtt tartva – kialakítani azt a rendszert, amely nem elkorcsosuláshoz, hanem felvirágzásához vezet.”

„»Így szólt az Úr: Álljatok az utakra és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik jó út, és azon járjatok.« (Jeremiás 6,16)”

„A népnek kétségtelenül joga van a hatalomra, de a nép nem hatalmat akar (…), hanem mindenek előtt szilárd rendet.”

„(…) amikor a demokráciát választjuk, tökéletesen tisztában kell lennünk azzal, mit választunk, és milyen áron, és hogy amit választunk, az eszköz, nem pedig cél.”

„(…) a személyiség jogait nem szabad oly magas piedesztálra emelni, hogy elfödje a társadalom jogait. II. János Pál pápa kijelentette (…), hogy a nemzet biztonsága és az emberi jogok konfliktusában a nemzetbiztonságnak, vagyis az általános struktúra védelmének kell adni az elsőbbséget, mert anélkül az egyén élete is széthullik.”

„(…) »a demokrácia nem annyira a kormányzás módja, mint inkább a kormányzat korlátozásáé, hogy ne akadályozhassa az emberben azoknak a fő értékeknek a fejlődését, amelyeket a család és a vallás ad a számára.«”

„»A demokráciához a nép politikai fegyelmezettsége szükségeltetik.«”
.
„Az eredeti európai demokráciát áthatotta a keresztény felelősség és önfegyelem. Ezek a szellemi alapok azonban fokozatosan lepusztulnak. A szellemi függetlenség háttérbe szorul, eltapossa a silányság, a divat és a csoportérdekek diktatúrája.”

„.(…) ha a kormányzat a parlamenti többségből alakul meg, e többség tagjai megszűnnek a kormánnyal szemben álló független népképviselők lenni, és minden erejükkel a kormányt szolgálják és támogatják, hogy az bármi áron fennmaradjon. A törvényhozók tehát a végrehajtó hatalom alárendeltjei lesznek.”

„A kormányzat feladata az, hogy úgy cselekedjék, ahogy a nép józan többsége cselekedne, ha tisztában volna minden részlettel (…)”

És így tovább, az általánostól az egyre konkrétabb részletkérdések felé.

Ideje volna elkezdenünk olvasni és – még inkább – ideje volna elkezdenünk gondolkodni. Szolzsenyicin fölbecsülhetetlen segítséget nyújthat nekünk ebben. Ezzel a művével is.