1986. október 22-én egy barátommal Budapesten jártunk. Oda udvarolt, végigjártuk az antikváriumokat, jól bevásároltunk, majd meglátogattuk a lyányt.

Vonattal utaztunk, késő éjszaka értünk haza. A vasútállomástól nem messze lévő étterem előtt két – ha jól láttuk – cigánycsapat verekedett. Rendőrnek nyoma sem volt sehol. Mindkét kezünkben két-két nájlonzacskónyi (szatyornyi) könyvvel caplattunk a hideg, szemerkélő esőben.

Az étteremtől egy-két száz méterre egy kapualjból előlépett egy csoport rendőr és vápos és igazoltattak bennünket, fölírták az adatainkat.

Mentünk tovább, siettünk, mert fáradtak voltunk és fáztunk. De alig mehettünk húsz métert, amikor hirtelen elénk fordult egy piros Lada, kicsapódott az ajtaja és egyenruhás és civil rendőrök ugráltak ki belőle. Kiabáltak, hogy „Álljanak meg azonnal!", meg efféléket.

Egy fiatal civil ruhás (gondolom tiszt) először elég durván kérdezgetni, utasítgatni kezdett bennünket, a nájlonzacskók (szatyrok) tartalmát, ott, az esőben, kipakoltatta velünk, valamennyi könyv szerzőjét, címét fölírta. Ilyen kérdései voltak, hogy: „Mi az, hogy báró Kemény Zsigmond? Miért báró báró Kemény Zsigmond?”, „Ki az a Marschal McLuhan?”, effélék.

Az eső esett, mi is áztunk, a tiszt is ázott, a többi rendőr is ázott, a könyvek is áztak, de a leltározás csak folytatódott. Én szívélyesen válaszolgattam a kérdésekre, szóba került ott a kommunikációelmélettől a posztimpresszionizmusig sok minden – a tiszt jegyzetelt –, de barátom már kezdte elveszíteni az úri modorát. A „Miért olvas Lenint?” – kérdésre – kétségtelenül volt nála egy Lenin-kötet is; csak úgy harcolhatunk valami ellen, ha ismerjük, mondogatta gyakran –, (már) „Miért? Be van tiltvá?”-val válaszolt.

Nekem úgy tűnt, hogy a tiszt menet közben rájött, hogy csúnyán hülyét csinált magából és már csak arra játszik, hogy hogyan tudna jól kijönni a szituációból; akár úgy, hogy provokál és egy rossz válasznál, reakciónál lefogat minket, akár úgy, hogy, tekintélyét megőrizve, elenged. Maradtam hát a szívélyes, de tárgyszerű hangnemnél, válaszolgattam a baromabbnál baromabb kérdéseire, barátomnak pedig megfogtam a karját, hogy jelezzem „Hagyja a francba az egészet!”.

Végül már annyira abszurd volt a helyzet, hogy a tiszt kimenekült belőle; hirtelen udvariasan elbúcsúzott, megígérte, hogy feltétlenül olvassa majd Marschal McLuhan műveit, beszállt az autóba, társai követték, és elhajtottak.

Ám alig haladtunk pár száz métert, hirtelen egy mellékutcából újból ránk kiáltottak, megállítottak és zseblámpákkal a szemünkbe világítva újabb csapat rendőr kocogott elő, a változatosság kedvéért kutyákkal.

Ezek már határozottan durván viselkedtek: a zseblámpákkal folyamatosan az arcunkba világítottak, elvakítottak, a kutyákat egészen közel engedték hozzánk, hagyták, hogy a szerencsétlen, lihegő jószágok fejükkel, testükkel nekünk nyomuljanak, „Nem kérdeztem!”, „Mikor járt le ez az igazolvány?!”, körülbelül ez volt a hangnem. Végül csak sikerült harmadszor is felvenni az adatainkat és továbbmentünk.

Másnap, ahogy felkeltem és kinéztem az ablakon, egy rendőrautót láttam a házunk előtt állni, ami ott is maradt egészen késő délutánig.