2008 augusztusában blogbejegyzést írtam Alekszandr Szolzsenyicin Hogyan mentsük meg Oroszországot? című munkájáról. Legalább három jó okom van – ha már egyszer eszembe jutott –, hogy ide idézzem azt az akkori szöveget:

1) amikor 2007 környékén elkezdünk blogolni (többen, privát és kollektív blogban is) témáink olyannyira non-mainstream-ek és non-pc-k voltak, hogy nem csak értetlenség és érdektelenség fogadta azokat, de figyelmeztető, fenyegető emileket is kaptunk jó néhányat, sőt, elrettentő példaként (olykor egyenesen náczifásisztáként) ki is lettünk szerkesztve (azokra a) bizonyos portálokra; mára akkori témáink a legmainstreamebb mainstreamek lettek, a fősodratú sajtó mással sincs tele, csak ezekkel; mégsincs sem okom, sem kedvem sem az önelégültségre, sem az elégedettségre;

2) 1990-ben, a szocializmus, a kommenista bazár bezártakor, ha nem is hittük, de azért bíztunk benne, hogy a legnehezén már túl vagyunk, a kommunizmusnál gyilkosabb és nyomasztóbb totalitarizmus már nem köszönt ránk (legalább a mi életünkben) és, lám, csalatkoznunk kellett; a globalizmus és járulékos, illetve társult ideológiái (közöttük a kultúrmarxizmus, az önvesztettek kommunizmusa) olyan brutális erővel támadnak és rombolnak, olyan totalitásra törnek, amihez képest a kommancsok és a náczik „új egei és új földjei”, véres terrorista diktatúrái, csak vásott kamaszok éretlen, esetlen vagánykodásai voltak;

3) Szolzsenyicin műveinek esztétikai értékén lehet vitatkozni, ám jelentőségükön és fontosságukon aligha; amit Szolzsenyicin a személy és a hatalom viszonyáról, a totalitarizmusok, az ideológiák és általában is az ember természetéről elmond, ma sem, egy szemernyivel sem kevésbé helytállóak és időszerűek, mint bármikor korábban voltak; nagyon nincs az rendjén, hogy amíg a hidegháború, a kétpólusi világrend idején a szolzsenyicini „megvesztegethetetlen igazságkeresés” politikai (kulturális-kommunikációs) fegyver lehetett a Nyugat kezében a Szovjetunió, a Gonosz Birodalma elleni harcban, addig Alekszandr Iszajevics nagy művész és nagy gondolkodó volt (Nobel-díjas író), ám amint politikailag „okát veszti” és önmagunkra nézve is értelmezhetővé-értelmezendővé lesz műve, akkor már egyre érdektelenebbé, egyre kínosabbá, mára pedig egyenesen „politikailag nem korrektté” válik.

Nos, 2008 augusztusában írtam:

Szolzsenyicin: „Hogyan mentsük meg…?”

Szolzsenyicin 1990-ben egy hosszabb dolgozatban, melynek a Hogyan mentsük meg Oroszországot? címet adta, megpróbálta összefoglalni, milyen állapotokat hagy maga után a – szerinte szükségképpen és rövidesen összeomló – Szovjet Birodalom és melyek lesznek azok a legfontosabb szempontok és feladatok, amelyek alapos és átgondolt figyelembevétele és kezelése nélkül a „kommunizmus összeroskadó betonépítménye” szétlapíthatja az orosz nemzetet.

A Hogyan mentsük meg…? első, Közeljövő című fejezete az oroszság a tradícióhoz és a modernitáshoz való viszonyát vizsgálja és az ebből kikövetkeztethető-levezethető válságkezelési módokat a birodalmiság, a nemzetiségi kérdés, a földkérdés, a gazdaság, a vidék, a család, az oktatás és az államrend vonatkozásában. A második, Tovább előre című pedig a demokrácia, az államforma, a népképviselet, a politikai pártok, a választási rendszer, a helyi és központi hatalom kérdéseit tárgyalja úgy általános, mint sajátosan orosz aspektusból.

Miközben olvassuk (újraolvassuk) ezt a munkát, amely már 1991-ben megjelent magyarul (Magvető Kk., Bp., 1991.), mondatról mondatra szembesülhetünk azokkal az alapkérdésekkel, amelyek átgondolatlansága, megtárgyalatlansága mai tragikus állapotainkat előidézte. Szolzsenyicin világosan lát és láttat: pontosan felismeri és megmutatja a diktatúrából a demokráciába való átmenet buktatóit és csapdáit és ezek elkerülésének módjait; megfogalmazza a kulcskérdéseket és dialógust sürget.

Nézzük csak:

„Az adott nép számára kell – földrajzi helyzetét, megélt történelmét, hagyományait, lelkületét szem előtt tartva – kialakítani azt a rendszert, amely nem elkorcsosuláshoz, hanem felvirágzásához vezet.”

„»Így szólt az Úr: Álljatok az utakra és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik jó út, és azon járjatok.« (Jeremiás 6,16)”

„A népnek kétségtelenül joga van a hatalomra, de a nép nem hatalmat akar (…), hanem mindenek előtt szilárd rendet.”

„(…) amikor a demokráciát választjuk, tökéletesen tisztában kell lennünk azzal, mit választunk, és milyen áron, és hogy amit választunk, az eszköz, nem pedig cél.”

„(…) a személyiség jogait nem szabad oly magas piedesztálra emelni, hogy elfödje a társadalom jogait. II. János Pál pápa kijelentette (…), hogy a nemzet biztonsága és az emberi jogok konfliktusában a nemzetbiztonságnak, vagyis az általános struktúra védelmének kell adni az elsőbbséget, mert anélkül az egyén élete is széthullik.”

„(…) »a demokrácia nem annyira a kormányzás módja, mint inkább a kormányzat korlátozásáé, hogy ne akadályozhassa az emberben azoknak a fő értékeknek a fejlődését, amelyeket a család és a vallás ad a számára.«”

„»A demokráciához a nép politikai fegyelmezettsége szükségeltetik.«”
.
„Az eredeti európai demokráciát áthatotta a keresztény felelősség és önfegyelem. Ezek a szellemi alapok azonban fokozatosan lepusztulnak. A szellemi függetlenség háttérbe szorul, eltapossa a silányság, a divat és a csoportérdekek diktatúrája.”

„.(…) ha a kormányzat a parlamenti többségből alakul meg, e többség tagjai megszűnnek a kormánnyal szemben álló független népképviselők lenni, és minden erejükkel a kormányt szolgálják és támogatják, hogy az bármi áron fennmaradjon. A törvényhozók tehát a végrehajtó hatalom alárendeltjei lesznek.”

„A kormányzat feladata az, hogy úgy cselekedjék, ahogy a nép józan többsége cselekedne, ha tisztában volna minden részlettel (…)”

És így tovább, az általánostól az egyre konkrétabb részletkérdések felé.

Ideje volna elkezdenünk olvasni és – még inkább – ideje volna elkezdenünk gondolkodni. Szolzsenyicin fölbecsülhetetlen segítséget nyújthat nekünk ebben. Ezzel a művével is.

„Nem akarom most azt vitatni, hogy a nemzetiség dolga mennyire érdekes, − meglehet, hogy nagy részben talán aberratión alapul meggyőződésem, hanem nemzetiség, kifejlett nemzetiség nélkül nekem, megvallom, minden más progressio nem kell, erre állítok mindent, e nélkül mondhatom, egy zagyvalék nép leszünk, melynek talán több pénze lesz, a dögbőröket talán drágábban eladhatjuk stb., de ez engem nem mozdít; mindenelőtt áll előttem: hűség a fajtámhoz.” [Forrás: Széchenyi István felszólalása a főrendiházban, 1844. október 1.]

A globalizáció nem csak a nemzetek, de a világ vége is. Ha van valami, amiért érdemes akár egy ócska sörétes puskával is nekimenni a Delta Force Commandónak, az a nemzeti függetlenség. Azért jönnek, hogy elvegyék tőled a múltad, hogy elvehessék tőled a jövőd. Ezt evidenciának tekinteni öngyilkosság, szembeszállni vele hősi halál. Ha a világ valamennyi nemzeti közösségét igába kényszerítették és lerabolták már a globalisták, akkor mihez fognak kezdeni? Elindulnak távoli galaxisok felé? Nekünk csak addig kell kitartani öntudattal és méltósággal, átörökíteni utódainkra hagyományainkat és nemzettudatunkat, hogy az élet győzedelmeskedhessék a halál felett!

Nagyon röviden: Semmi extra. Elsőrangú operatőri, vágói és (állítólag) hangmérnöki munka (ezt nem tudom alátámasztani, mert sztereó és nem surround hanggal néztem). Átlagos színészi teljesítmény és az átlagnál zavarosabb forgatókönyv. Viszont a filmet látva már van értelme annak a (provokáció)kampánynak, amit a rendező, Nemes Jeles produkált. A film [imdb] célja az, hogy heroikus aspektust adjon a zsidók szenvedésének. Auschwitz zsidó hőse egy (több) kápó. Ez vélhetően elsősorban zsidóknak szóló üzenet. És elsősorban nekik is fontos. De ezt az üzenetet provokáció- és vád- és lelkiismeretfurdalás keltő-kampány nélkül nagyon nehéz lett volna a világ közvéleményén áttolni, elfogadottá, pláne, díjazottá, ünnepeltté tenni.

Szerintem.

[Saul fia, film, magyar film, játékfilm, 2015, Nemes Jeles László, Clara Royer, Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor, Todd Charmont, Uwe Lauer, Christian Harting, Jeles András, Kamil Dobrowolski, Pion István, Jakab Juli, Björn Freiberg, Fritz Attila, Orosz Ákos, Marcin Czarnik, Melis László, Erdély Mátyás]

÷ ÷ ÷

A film (jelenleg) az interneten is megtekinthető. [Kattints ide!]

„(...)

Kol 3.18
Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban.
Kol 3.19
Férfiak, szeressétek feleségeteket, s ne bánjatok durván velük.

(...)

Ef 5.21
Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből.
Ef 5.22
Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak,
Ef 5.23
mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója.
Ef 5.24
Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének.
Ef 5.25
Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte,
Ef 5.26
hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje.
Ef 5.27
Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen.
Ef 5.28
Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti.
Ef 5.29
A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat.
Ef 5.30
Mert tagjai vagyunk testének.
Ef 5.31
»Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.«
Ef 5.32
Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.
Ef 5.33
Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket.

(...)” [Forrás: Szent Pál kolosszeieknek írt levele és efezusiaknak írt levele]

A családok védelméről szóló nemzeti konzultáció [Kattints ide!] juttatta eszembe, és ha már eszembe juttatta, le is írom:

A családalapítás is olyan, mint a szex: fejben dől el és alapvetően a nők hangoltságán múlik. Azon kell dolgozni, hogy a nők családot és gyereket akarjanak. Ez elsősorban nem anyagiakon múlik, hanem a nők önmagukról és a világról alkotott képén. Ha a nőkkel sikerülne megértetni, sikerülne rávezetni őket, minden ez ellen irányuló hatalmas ellenerővel szemben is, hogy mi a vektor, hol és mi kijelölt helyük, feladatuk a Teremtés rendjében, akkor a „pokol kapui” sem pusztíthatnának el minket.

Irreleváns, hogy mit gondolsz a Bibliáról: az érdekes az, amit a Biblia gondol rólad.

Részlet Szent Pál Rómaiaknak írt leveléből:

„(...)

Róm 11.25
Nem szeretnélek benneteket tájékozatlanul hagyni, testvérek, e titok dolgában, nehogy egyéni véleményetekre hagyatkozzatok. A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek,
Róm 11.26
akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget az Írás szerint: Sionból jön a szabadító és eltörli Jákob gonoszságát.
Róm 11.27
Ez lesz velük a szövetségem, amikor megbocsátom bűneiket.
Róm 11.28
Ők az evangéliumot tekintve ellenségek, a ti javatokra, de a kiválasztás szerint kedvesek, az ősökért.
Róm 11.29
Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását.
Róm 11.30
Amint egykor ti sem engedelmeskedtetek Istennek, most azonban az ő engedetlenségük következtében irgalomra találtatok,
Róm 11.31
úgy ők is hitetlenek lettek az irántatok tanúsított irgalmasság miatt, hogy egykor majd irgalomra találjanak.
Róm 11.32
Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.

(...)”

„Miért igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? (...) Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításától, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak! Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább; – szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, kik mindenképpen húzódnak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!” [Forrás: Szent Ágoston vallomásai]

Megírta az ojság, hogy „nemcsak a korábbi munkáját, hanem kis híján az egzisztenciáját is elveszítette a PestiSrácok.hu operatőre, László Petra, akit a múlt héten jogerősen felmentett a Kúria, amely kimondta, hogy nem rugdosott migránsokat 2015. szeptemberében Röszkén”. [forrás]

Nos, 2015. szeptember 15-én írtam:

L. P. elveszett tisztessége

Az első felvételen tüntető migránsok épp áttörnek egy rendőrkordont. A kordon előtt számos fotós és operatőr dolgozik. Egyikük, L. P. operatőrnő, amikor megnyílik mögötte a rendőrök sorfala, az eseménynek háttal állva forgat. Mikor a kitörés jellegzetes hangjaira odafordul, egy futó migráns nekiütközik. Megfordulni, elfutni nincs sem ideje, sem módja, bal felől egy, a tömeg elől menekülő fotós, jobb felől rohanó migránsok zárják el az utat. L. P. egy ívelt rúgással elrúgja oldalra az abban a pillanatban elé érkező migránst, majd újra emeli a lábát és rúgó lába, egészen pontosan sípcsontja, egy apja kezét fogó s vele együtt szaladó kislány térdével ütközik. Ekkor némi üres tér keletkezik L. P. előtt, lehetőséget adva, hogy megforduljon és elfusson.

A második felvételen rendőrök üldöznek, próbálnak elfogni, összeterelni szétszaladó migránsokat. Egy hétéves forma fiút magához ölelő férfi igyekszik kiszabadítani magát egy, a kabátját markoló rendőr fogságából. Miután kitépi magát a szorításból, futva próbál menekülni. Két operatőr, egyikük L. P., a jelenetet szemből fényképezi és amikor a férfi kiszabadul és félig rohanva, félig már esve megindul feléjük, utat nyitnak előtte (L. P., miközben hátralép, némiképp egyensúlyát veszti és bal lábát kinyújtva próbálja visszanyerni azt). A férfi a két operatőr közötti résen átesik, majd feláll és kiabálni kezd a rendőrrel.

A két felvételt egy magyar balliberált gonzó site nyomán a világsajtó is átveszi, nagy hírportálok, világlapok internetes oldalai közlik, mint a migránsokat sújtó magyarországi terror bizonyítékait: Magyarországon kislányokat rugdosnak és kisfiukat magukhoz szorítva menekülő migráns apákat buktatnak föl náci médiamunkások. A tétel (Magyarország embertelenül bánik a migránsokkal) vizuális megjelenítője: L. P. operatőrnő. A hír nyomán tömeghisztéria tör ki, a humanista közvélemény L. P. méltó megbüntetését, ad absurdum, megsemmisítését követeli; az operatőrnőt néhány órán belül elbocsátja munkáltatója, balliberális politikai szervezetek feljelentést tesznek ellene „közösség tagja elleni erőszak” címén; másnapra már egy radikális iszlám szervezet is vérdíjat tűz ki a fejére…

Heinrich Böll (1917-1985) a második világháború utáni német irodalom egyik legfontosabb alakja. A háborút 1939-től 1945-ig német katonaként végigharcoló (mind a nyugati, mind a keleti frontot és a nyugati hadifogságot is megjáró) Böll 1947-ben jelentkezett első műveivel. Kezdetben háborús élményeit és tapasztalatait öntötte irodalmi formába, majd az elpusztított és talpraállni, önmagára találni igyekvő Németország sajátos (mindig a maga idejében, a mű születésének jelenében szét- és onnét visszatekintő, de nem ritkán több évtizednyi vagy több nemzedéknyi élmény- és tapasztalatanyagot is fel- és egybedolgozó, s ezzel saját korának is széles és mély, gyakran történelmi perspektívát adó) szellemi-erkölcsi tükreit írta meg. A hatvanas-hetvenes évekre a kortárs német kulturális közélet jelentős tekintélyévé vált (amiben, nyilván, nem kis szerepe volt annak is, hogy 1972-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki).

A Katharina Blum elveszett tisztessége vagy: miből lehet erőszak, és mit tehet velünk c. Böll-kisregény először 1974-ben jelent meg, s rövidesen kultuszkönyvvé is vált, főként a baloldali értelmiségiek körében, akik a társadalom képmutatására és az előítéletekre mért erős ütésként ünnepelték a művet. Az elmúlt negyven év beláthatatlan mértékű és hatású változásokat hozott a társadalom „nyitottsága” irányába, azonban a Katharina Blum... mégsem veszített időszerűségéből, épp ellenkezőleg, soha sem volt még olyan aktuális, mint épp napjainkban.

Böll (kvázi)tényfeltáró-újságírói eszközökből építkező, zseniálisan megalkotott áltudósítása egy – tulajdonképpen vé(le)tlenül a sajtó látókörébe került és a média logikája szerint „hírré feldolgozott” életű – fiatal nő bukásáról, gyilkossá válásáról, lényegében egy erkölcsfilozófiai példázat az emberi méltóságról. Miben rejlik emberi méltóságunk? Mi történik velünk, ha akarva-akaratlanul elveszik-elveszítjük azt? Mitől emberiek az emberi viszonyok?

Ma olvasva Katharina Blum története már-már evidensnek tűnik, összehasonlíthatatlanul köznapibbnak, mint a mű születése idején tűnhetett. Hogyan lehetséges az, hogy miközben jogok és szabadságok tekintetében még soha nem voltunk annyira bővében, mint manapság, méltóságunk mégis sérülékenyebb, kiszolgáltatottságérzetünk – tovább megyek: kiszolgáltatottságunk – nagyobb, mint kevésbé individualizált korokban? Talán (Böll nyomán haladva) a kulcs, méltóságunk kulcsa, nem abban keresendő, hogy miként tekintünk magunkra, hanem abban, hogy miként tekintünk egymásra?

Kell még valamit mondanom, Ildikó? Talán csak annyit, hogy – ne legyen kétségünk egy pillanatra sem –, amit anno László Petrával műveltek, ma épp azt és ugyanazzal a szándékkal teszi országunkkal, velünk, mindannyiunkkal, magyarokkal, a Nyugat, „a haladó világ” valamennyi számottevő hírszolgáltatója, sajtóterméke.

„Minden álmomban/Százféle változatban te vagy velem,/És mindig te segítesz.” [Kattints ide!]

Az éjjel fölriadtam álmomból. Első gondolatom álmom tartalma volt. Azt álmodtam, hogy a facebook megtiltotta a hivatalos, azaz intézményi és szervezeti facebook-oldalakon a csoportképek posztolását, mivel az személyiségi jogokat sért.

Nooooooormális???

Válasz Mihint hozzászólására [Kattints ide!]:

Gondolkodtam én ezen, már amennyire tőlem telik, és arra jutottam, hogy a fórumok ellehetetlenítése az információs háború része. Régebben, az internet hajnalán, amikor az emberek behálózása, a virtuális kommunikációs térbe való beterelése, felszoktatása volt a cél, a szólásszabadság, a gondolatok szabad áramlása egy teljesen logikus szlogen volt, amivel meg lehetett győzni a népeket a világháló előnyeiről. Miután ezen túl vagyunk (ma már f_ngani sem tud senki egy egészségeset a hálózat nélkül, gyakorlatilag minden hivatalos és magántevékenység legalább részben vagy egészében az interneten zajlik), a fő csapásirány a világháló feletti ellenőrzés, kommunikációs és tematizációs monopólium megszerzése lett. Úgyhogy a szólásszabadság és a gondolatok szabad áramlása ma már fake news-gyártás, pánikkeltés, gondolatbűnözés, terrorizmus, globális veszély, amitől minden módon és eszközzel meg kell védeni a világfalu tisztességes polgárait. Mindennek semmi köze az összeesküvés-elméletekhez, ez a dolgok logikus menete. Megváltozott a világtrend, akik néhány éve még abban vélték érdekeltnek magukat, hogy minél többen elmondhassák a mondókájukat, ma már abban vélik érdekeltnek, hogy rajtuk kívül lehetőleg senki. Igaz ez a legnagyobb játékosokra ugyanúgy, mint a legkisebbekre. Aki érti az idők szavát, az a fórumokban is a homogenizáció, a gondolati egyneműsítés eszközét látja és ennek szellemében is működteti, fejleszti. (Se szeri, se száma ma már a különféle, e célt szolgáló kommunikációs és pszichológiai technikáknak-technológiáknak.) Ezzel szembemenni nem csak felesleges, de lehetetlen is — a személy feladata ugyanaz maradt, mint eddig is, mindig is volt, védeni integritását.

Megírta az ojság, hogy „a világ gyermeklakosságának nagyjából 93 százaléka szív minden nap az egészségére és a fejlődésére is komoly kockázatot jelentő szennyezett levegőt”. [forrás]

Be kell tiltani a dohányzást!

Közel két évtizedes tapasztalattal rendelkezem a világhálós fórum- és blogszférában s annyi kommunikációs visszaéléssel, manipulációval és (effektív) bűncselekménnyel találkoztam – s voltam nem egynek elszenvedője is –, hogy meglehetősen óvatos duhajjá váltam, ami a szólásszabadság kérdésének megítélését illeti. Valaha én is – mint valószínűleg egykor mindenki más :-) – a korlátlan vélemény-nyilvánítás híve voltam, ma már úgy gondolom – megszámlálhatatlan negatív tapasztalat birtokában –, hogy a szóláshoz felelősség is kell társuljon, mert bár a véleményszabadság az ember elvitathatatlan szabadsága, de hogy egy véleményt hol, mikor, hogyan és milyen célzattal fogalmazunk meg, adunk helyt annak nyilvánosan, az mindig komoly erkölcsi mérlegelés tárgya kell, hogy legyen.

S mindezt csak azért láttam jónak előrebocsátani, hogy könnyebben értelmezhetővé váljék blogbejegyzésem tulajdonképpen tárgya, egy néhány nappal ezelőtti elszomorító élményem.

Nem tudom Olvasóm ismeri-e a pestisracok.hu című hírportált, olvassa-e, hozzászól-e az abban megjelenő hírekhez, véleménycikkekhez. Én, ha nem is rendszeresen, olvasom és olykor kommentelem is az ottani tartalmakat. Eddig úgy tudtam, mivel úgy tapasztaltam, hogy a pestisracok.hu nem moderálja a kommenteket, gyakorlatilag szabad a pálya a hozzászólók és hozzászólásaik előtt. Mígnem a napokban visszakerestem egy korábbi kommentvitára és meglepetten kellett konstatálnom, hogy csak hűlt helyét találom. Talán technikai hiba történt, fordult meg a fejemben és egy kommentben megérdeklődtem, hová tűntek a hozzászólások. Azonban érdeklődő kommentemet, válasz helyett, rövid úton törölték. Ezek után kénytelen voltam revideálni a pestisracok.hu „kommentpolititkájával” kapcsolatos elképzeléseimet: a pestisracok.hu moderál, méghozzá, hogy abban a tudatban tartsa olvasóit, hogy a portálon korlátlan a szabad szólás, utólagosan, alattomban takarít és, hogy a kommenttörlések ne tűnjenek fel, nem csak egyes hozzászólásokat radíroz ki, hanem teljes vitákat vagy azok hosszabb részleteit is.

Mint fentebb írtam, a korlátlan vélemény-nyilvánítás ésszerűtlenségét és kontraproduktív voltát saját bőrömön megtapasztalva, jóideje magam is a következetes és méltányos korlátozás híve vagyok. A moderálás elkerülhetetlen.* Nem az döbbentett meg, hogy a pestisracok.hu moderál, hanem az a par excellence politikailag korrekt mód, ahogyan olvasóit félrevezetve, bizalmukkal visszaélve teszi, miközben a liberális véleményterror és a polkorrektizmus elleni harc egyik zászlóshajójaként lép föl. Vajon valóban nem érzékelik a szerkesztők, hogy ezzel az elhiteltelenedés egyik leggyorsabb és legbiztosabb útjára tévedtek? Vagy érzékelik, de teljesen hidegen hagyja őket?

Csak ezt szerettem volna elmondani.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

*Ma én a moderáció legkorrektebb formáját az előzetes moderációban, azaz az olvasói hozzászólások nyilvánosságra kerülés előtti – következetes és méltányos – előválogatásában, szerkesztésében, mint a kommunikációs manipulációkra és visszaélésekre legkevésbé teret adó eljárásban látom.

A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma szerint:

„(...)

55. Miben áll az isteni gondviselés?

302-306
321

Az isteni gondviselés azoknak az intézkedéseknek a sorozata, melyekkel Isten teremtményeit azon végső tökéletesség felé vezeti, amelyre meghívta őket. Isten e tervének mindenkitől független, szuverén ura, de végrehajtásában teremtményei együttműködését is igénybe veszi. Ugyanakkor megajándékozza teremtményeit azzal a méltósággal, hogy önállóan cselekedjenek és ok és okozati összefüggésbe kerüljenek egymással.

56. Hogyan működik együtt az ember az isteni gondviseléssel?

307-308
323

Isten az embert – fölébresztve benne »az ő jóságos tervei szerinti akarást és cselekvést« (Fil 2,13) – megajándékozza azzal és szabadságát tiszteletben tartva meghívja arra, hogy cselekedeteivel, imádságaival, sőt szenvedéseivel is működjön együtt Ővele.

57. Ha Isten mindenható és gondviselő, miért van a rossz?

309-310
324, 400

Erre az amennyire fájdalmas, annyira titokzatos kérdésre csak a keresztény hit teljessége tud válaszolni. Isten semmiképpen, sem közvetlenül, sem közvetve nem oka a rossznak. A rossz misztériumát Fiában, Jézus Krisztusban világítja meg, aki meghalt és föltámadott, hogy legyőzze a nagy erkölcsi rosszat: az emberek bűnét, ami gyökere minden további rossznak.

58. Miért engedi meg Isten a rosszat?

311-314
324

A hit biztosít bennünket arról, hogy Isten nem engedné meg a rosszat, ha nem tudna jót kihozni belőle. Csodálatosan megmutatta ezt már Krisztus halálában és föltámadásában: a legnagyobb erkölcsi rosszból, Fiának megöléséből fakasztotta a legnagyobb jókat, Krisztus megdicsőülését és a mi megváltásunkat.

(...)” [forrás]