„Miért igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? (...) Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításától, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak! Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább; – szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, kik mindenképpen húzódnak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!” [Forrás: Szent Ágoston vallomásai]

Megírta az ojság, hogy „nemcsak a korábbi munkáját, hanem kis híján az egzisztenciáját is elveszítette a PestiSrácok.hu operatőre, László Petra, akit a múlt héten jogerősen felmentett a Kúria, amely kimondta, hogy nem rugdosott migránsokat 2015. szeptemberében Röszkén”. [forrás]

Nos, 2015. szeptember 15-én írtam:

L. P. elveszett tisztessége

Az első felvételen tüntető migránsok épp áttörnek egy rendőrkordont. A kordon előtt számos fotós és operatőr dolgozik. Egyikük, L. P. operatőrnő, amikor megnyílik mögötte a rendőrök sorfala, az eseménynek háttal állva forgat. Mikor a kitörés jellegzetes hangjaira odafordul, egy futó migráns nekiütközik. Megfordulni, elfutni nincs sem ideje, sem módja, bal felől egy, a tömeg elől menekülő fotós, jobb felől rohanó migránsok zárják el az utat. L. P. egy ívelt rúgással elrúgja oldalra az abban a pillanatban elé érkező migránst, majd újra emeli a lábát és rúgó lába, egészen pontosan sípcsontja, egy apja kezét fogó s vele együtt szaladó kislány térdével ütközik. Ekkor némi üres tér keletkezik L. P. előtt, lehetőséget adva, hogy megforduljon és elfusson.

A második felvételen rendőrök üldöznek, próbálnak elfogni, összeterelni szétszaladó migránsokat. Egy hétéves forma fiút magához ölelő férfi igyekszik kiszabadítani magát egy, a kabátját markoló rendőr fogságából. Miután kitépi magát a szorításból, futva próbál menekülni. Két operatőr, egyikük L. P., a jelenetet szemből fényképezi és amikor a férfi kiszabadul és félig rohanva, félig már esve megindul feléjük, utat nyitnak előtte (L. P., miközben hátralép, némiképp egyensúlyát veszti és bal lábát kinyújtva próbálja visszanyerni azt). A férfi a két operatőr közötti résen átesik, majd feláll és kiabálni kezd a rendőrrel.

A két felvételt egy magyar balliberált gonzó site nyomán a világsajtó is átveszi, nagy hírportálok, világlapok internetes oldalai közlik, mint a migránsokat sújtó magyarországi terror bizonyítékait: Magyarországon kislányokat rugdosnak és kisfiukat magukhoz szorítva menekülő migráns apákat buktatnak föl náci médiamunkások. A tétel (Magyarország embertelenül bánik a migránsokkal) vizuális megjelenítője: L. P. operatőrnő. A hír nyomán tömeghisztéria tör ki, a humanista közvélemény L. P. méltó megbüntetését, ad absurdum, megsemmisítését követeli; az operatőrnőt néhány órán belül elbocsátja munkáltatója, balliberális politikai szervezetek feljelentést tesznek ellene „közösség tagja elleni erőszak” címén; másnapra már egy radikális iszlám szervezet is vérdíjat tűz ki a fejére…

Heinrich Böll (1917-1985) a második világháború utáni német irodalom egyik legfontosabb alakja. A háborút 1939-től 1945-ig német katonaként végigharcoló (mind a nyugati, mind a keleti frontot és a nyugati hadifogságot is megjáró) Böll 1947-ben jelentkezett első műveivel. Kezdetben háborús élményeit és tapasztalatait öntötte irodalmi formába, majd az elpusztított és talpraállni, önmagára találni igyekvő Németország sajátos (mindig a maga idejében, a mű születésének jelenében szét- és onnét visszatekintő, de nem ritkán több évtizednyi vagy több nemzedéknyi élmény- és tapasztalatanyagot is fel- és egybedolgozó, s ezzel saját korának is széles és mély, gyakran történelmi perspektívát adó) szellemi-erkölcsi tükreit írta meg. A hatvanas-hetvenes évekre a kortárs német kulturális közélet jelentős tekintélyévé vált (amiben, nyilván, nem kis szerepe volt annak is, hogy 1972-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki).

A Katharina Blum elveszett tisztessége vagy: miből lehet erőszak, és mit tehet velünk c. Böll-kisregény először 1974-ben jelent meg, s rövidesen kultuszkönyvvé is vált, főként a baloldali értelmiségiek körében, akik a társadalom képmutatására és az előítéletekre mért erős ütésként ünnepelték a művet. Az elmúlt negyven év beláthatatlan mértékű és hatású változásokat hozott a társadalom „nyitottsága” irányába, azonban a Katharina Blum... mégsem veszített időszerűségéből, épp ellenkezőleg, soha sem volt még olyan aktuális, mint épp napjainkban.

Böll (kvázi)tényfeltáró-újságírói eszközökből építkező, zseniálisan megalkotott áltudósítása egy – tulajdonképpen vé(le)tlenül a sajtó látókörébe került és a média logikája szerint „hírré feldolgozott” életű – fiatal nő bukásáról, gyilkossá válásáról, lényegében egy erkölcsfilozófiai példázat az emberi méltóságról. Miben rejlik emberi méltóságunk? Mi történik velünk, ha akarva-akaratlanul elveszik-elveszítjük azt? Mitől emberiek az emberi viszonyok?

Ma olvasva Katharina Blum története már-már evidensnek tűnik, összehasonlíthatatlanul köznapibbnak, mint a mű születése idején tűnhetett. Hogyan lehetséges az, hogy miközben jogok és szabadságok tekintetében még soha nem voltunk annyira bővében, mint manapság, méltóságunk mégis sérülékenyebb, kiszolgáltatottságérzetünk – tovább megyek: kiszolgáltatottságunk – nagyobb, mint kevésbé individualizált korokban? Talán (Böll nyomán haladva) a kulcs, méltóságunk kulcsa, nem abban keresendő, hogy miként tekintünk magunkra, hanem abban, hogy miként tekintünk egymásra?

Kell még valamit mondanom, Ildikó? Talán csak annyit, hogy – ne legyen kétségünk egy pillanatra sem –, amit anno László Petrával műveltek, ma épp azt és ugyanazzal a szándékkal teszi országunkkal, velünk, mindannyiunkkal, magyarokkal, a Nyugat, „a haladó világ” valamennyi számottevő hírszolgáltatója, sajtóterméke.